Fulop-szigetek - Ticao Island (Manta Bowl merulohely)

Ma nagyon izgattottan ebredtunk. Meg koran is erkeztunk a buvar centerbe es alig vartuk, hogy a tobbiek is megerkezzenek. Napos reggelnek indult, igy koran akartunk kezdeni, ami ertheto, ha meggondoljuk az utobbi napok idojarasat. Vartunk…es vartunk…es vartunk…es vegul kiderult, hogy a hajo nem tud elindulni, mivel a tegnap esti eso miatt viz ment a hajo benzinjebe. Azt mondtak, hoznak egy masik hajot.

Visszamentem a szobankba. Az uton odafele talalkoztam egy csapat kisgyerekkel, aki kiabalt, hogy ‘sziiiaaa!’, amikor elhagytam oket, akkor pedig ‘viszlaaaat!’. Megtalaltam a konyvemet es kiultem a partra olvasni. A kovetkezo pillanatban teljesen korulvettek a gyerekek es kiabaltak, hogy ‘szia!’ es ‘mi a neved?’. Ok is elmondtak egyenkent az o nevuket es utanuk kellett ismetelnem. Nagyon edesek voltak, de nem mentek el, gondoltam, ennel tobbet akarnak.

Arra gondoltam, rajzoljunk a homokba. Rajzoltam valamit, ok eloszor filippino nyelven mondtak a nevet, majd angolul. Ekkor csatlakozott hozzank Paul. Nem igazan tudtam, hogy mit rajzoljak nekik. Nagyon jo vagyok baranyban, katicabogarban es csigaban (mindig ezeket rajzoljuk az oviban a gyerekekkel), de nem voltam benne biztos, hogy ezek a gyerekek, akik egy pici szigeten elnek, felismernek oket. Paul kisegitett, es tengeri allatokat kezdtunk rajzolni. Sokkal kesobb, nagyon sok batoritas utan kezdtek el ok is rajzolni a homokba es megszuletett egy orias hal, egy nagy haz es vegul Paul neve. Ok nem akartak azonban leirni a nevuket, akarhogy probaltuk. Vegre a hajo kesz volt az indulasra, igy mennunk kellett sok ‘viszlaaat!’ kozepette.

Amikor vegre elindultunk, aggodva neztem az egre, de napos maradt. Beugrottunk a vizbe es az aramlat egybol elsodort minket. Elsodrodtunk egy bizonyos pontig, elovettuk a kampoinkat, beleakasztottuk egy nagy kobe es lebegtunk az aramlatban varva a mantakat. Itt egy kep Kelly-rol, hogy ertheto legyen, mirol beszelek.

 Amikor par perc varakozas utan nem lattunk semmit, atsodrodtunk egy masik helyre es ott varakoztunk. Es jott… egy nagy kover semmi. Nem voltunk  nagyon elkeseredve, mivel meg ketszer probalkozunk aznap, igy meg van eselyunk.

Amikor feljottunk a melybol meg mindig sutott a nap es egy ora mulva ujra problakoztunk. Mostmar biztosabbak voltunk a dolgunkban, mivel tudtuk, hogyan kell hasznalni a kampokat. Az a baj, hogy ahol nagy halak vannak, ott nincsenek kis halak. Ez azt jelenti, hogy azokon a reszeken, ahol a nagy tengeri allatokat lehet latni, nem sok minden mas van, szoval eleg unalmasak ezek az alkalmak. Ujra egy nagy semmivel jottunk fel.

Mar csak egy alkalom maradt aznap. Belenyugodtunk, hogy ma semmit nem fogunk latni. Az egyetlen jo dolog, hogy meg 3 alkalmat bejegyezhetunk a buvar konyvunkbe (ez azert fontos, mert vannak olyan helyek, ahova csak edzett buvarok mehetnek 50+ alkalommal). Legalabb volt alkalmam egy kicsit fejleszteni a levegofogyasztasomat (lassabb levegofogyasztas = tobb ido a melyben = nagyobb esely arra, hogy tobb mindent lass). A halak mozognak, a tenger nagy, meg akkor is, ha ez egy tisztito allomas, az, hogy eppen arra usszon egy manta, nem garantalt. Csak par percig vagyun egy bizonyos ponton a tengerben, igy az eselyeink nagyon kicsik. Tudom ezt es ertem, de megis csalodott voltam. Sok ezer kilometert utaztam, hogy lassam ezeket az allatokat, az lenne a legkevesebb, hogy odajonnek! A hely neve 'Manta Tal' de Paul atnevezte 'Csak Tal'-nak, mivel nem lattunk egyetlen mantat sem. Raadasul ANNYIRA sok a plankton a vizben, hogy ha en manta lennek, tuti, hogy egesz nap itt lognek es tomnem a fejem. Sajnos a sok plankton miatt 3-5 meternel tavolabb nem lehet lani a vizben, igy meg az is lehet, hogy a mantak egesz vegig ott koroztek korulottunk, es mi ebbol semmit nem lattunk.  

Amikor a harmadik, egyben utolso alkalommal beugrottunk a vizbe, oszinten bevallom en csak haza akartam menni. A hullamok egyre nagyobbak lettek, elegem volt abbol, hogy fazom mivel az eg befelhosodott es nem nagyon akartam megegy unalmas orat a viz alatt tolteni. Nagy meglepetesunkre lattunk egy-ket szep halat, ket nagy tintahalat es ket feherhegyu szirtcapat. Amikor felfele indultunk, Marvin, a buvaroktatonk elkezdte orulten verni a tankjat, jelezve, hogy nezzunk oda. A tavolba mutatott. A manta jelet mutatta. Gyorsan arra neztem, ahova az ujja mutatott, es …ott volt. Egy nagy, fekete arny uszott el felettunk.

Itt egy video, amit David, a kanadai srac keszitett. Tudom, hogy nem sok, de megis, ez eletunk elso manta rajaja. A buvar a jobb oldalon en vagyok. Justine-rol, az en oktatomrol logok, aki az aramlatban egy helyen tartott. Eloszor o kezdett el razni balrol, hogy nezzek fel, aztan Paul-t latod felfele uszni Superman pozban, o pedig jobbrol kezdett el razni. Ahogy a kamera mozog, latod, ahogy Martin orul.

Wow. Ugy ertem, WOW! Fantasztikus volt. Micsoda elmeny! Holnap visszajovunk!

Amikor hazaertunk, ez vart a hazikonk elott. Amig nem voltuk ott, a kis filippino barataink leirtak a neveiket a homokba nekunk.

Kulon koszonet a Balogh csaladnak, akik megadtak a lehetoseget arra, hogy lassunk egy hatalmas, gyonyoru manta rajat.